Az 1950-es évek elején Amerika bekapcsolódott a koreai konfliktusba, és ismét—akárcsak az előző évtized közepén—a nemzeti autóiparnak háttérbe kellett szorítania a polgári termelést. A gyártók kénytelenek voltak minimálisan frissített változatokat piacra dobni az előző évi modellek alapján, ami megnehezítette a legtöbb vásárló számára annak pontos megállapítását, hogy mi különbözteti meg az új autókat a korábbi modellektől.
Az autó belső tere bőr, mint egy kabrió esetében; a díszítések meglehetősen szerények, igénytelen „csinosságok” nélkül
Az itt látható bronzszínű Buick kombi pontosan 1952-re datálható—csak tudni kell, hova nézzen az ember. Valóban nagyon hasonlít elődjéhez, de bizonyos részletek lehetővé teszik a két autó megkülönböztetését anélkül, hogy egymás mellé kellene állítani őket. Ha figyelmen kívül hagyjuk az olyan apró részleteket, mint az oldalak mentén futó dekoratív „egérlyukak” (négy egy sorban—ez egy Roadmaster!), vagy a hátsó sárvédők mentén a hátsó lámpák felé húzódó szerény kis „uszonyokat”, elég megfigyelni az oldalak mentén merészen futó díszlécek elegáns ívelését. Ha alig éri el a hátsó kerékívet és visszafordul az eleje felé, ahogy ezeken az oldalakon látható, magabiztosan kijelenthetjük, hogy ez egy 1952-es modell. Az előző modell díszítése szintén vékony vonalként húzódott hátrafelé, közvetlenül a hátsó keréknyílások felett. Az egész tér a keréknyílás első széléig egy masszív háromszög alakú krómpanel foglalta el, amely „kővédőként” szolgált, és hagyományosan (vagy talán tehetetlenségből?) védte a hátsó sárvédők alsó részét.
Mérnöki szempontból azonban az autó messze nem volt pontos másolata az előző modellnek. Például az üzemanyagrendszer új karburátort kapott négy venturival—ez volt az első ilyen rendszer az egész amerikai autóiparban. A kormányszerkezet mostantól szervokormánnyal is elérhető volt, opcionális felszereltségként, nem pedig alapfelszereltségként. Ezt a plusz felszerelést külön kellett kérni, és 199 dollár pótdíjért járt. Az 1952-es modellévet megelőzően ez az opció egyáltalán nem volt elérhető a Buick autókban. Emellett nőtt a csomagtérkapacitás, ami miatt a csomagtérajtónak kevésbé lejtősre—pontosabban, inkább „szögletesebbé” kellett válnia. Ez a részlet nem látható az illusztrációinkon: a látható lenyűgöző bronz-arany autó kombi karosszériával rendelkezik. Figyelemreméltó, hogy ezt a fakarosszériát nem a Buick saját gyárában gyártották, hanem egy külső karosszériaépítő, az Ionia Manufacturing készítette, amelynek székhelye Ionia, Michigan államban volt.
A hátsó sárvédőkön lévő fényes dekoratív „uszonyokat” stilizált Buick emblémák díszítik
Eredetileg egy bútorgyártó cég volt, amely más néven működött—Ypsilanti Reed Furniture Co.—ez a vállalat több helyi vállalkozás felvásárlásával bővült, köztük olyat is, amely leválasztható vízálló tetőket szállított a nyitott karosszériás Ford Model T autókhoz. Ennek következtében a cég kínálata kibővült, végül teljesen az autóiparhoz kapcsolódó termelésre váltott át, személyautó-karosszériákat, teherautó-karosszériákat és teherautó-kabinokat gyártva. A háború előtt, az 1930-as évek legvégén már próbálkoztak együttműködéssel a General Motors Corporationnel, de első jelentős szerződésüket csak 1946-ban sikerült megkötniük—teljes fa kombik karosszériáinak szállítására a Chevrolet és a Pontiac számára. Nem sokkal ezután elkezdtek hasonló karosszériákat gyártani a Buick autókhoz is. 1948 előtt egy másik cég, a Hercules látta el a Buickot ilyen karosszériákkal. Ez az új megrendelés jókor jött, mivel az 1949-es modellektől kezdve mind a Pontiac, mind a Chevrolet teljesen fémből készült kombi karosszériákra váltott, ami potenciálisan az ioniai kézműveseket teljesen GM szerződések nélkül hagyhatta volna.
A két félből álló hátsó ajtó, amely felfelé és lefelé nyílt, akkoriban általános gyakorlat volt.
Az illusztrációinkon látható jármű a Buick legnagyobb és legdrágább 1952-es modelljének alvázára épül. Felső vezérlésű, soros nyolchengeres Fireball motorral rendelkezik, 320 köbhüvelykes lökettérfogattal, a fent említett Airpower négytorkú karburátorral felszerelve, 170 lóerő teljesítménnyel, és kizárólag a Buick jellegzetes Dynaflow automata sebességváltójával párosítva. A bemutatott példány szervokormánnyal és fékekkel, beépített rádióval, sőt még a műszerfal alá szerelt légkondicionálóval is fel van szerelve. Ebből a konfigurációból csak 359 darabot gyártottak. A Buick második kombija, a Super szériából, 1641 darabot adott el 1952-ben, bár ennek rövidebb volt a tengelytávolsága, az összhossza, és nem volt új karburátora, ami alacsonyabb motorteljesítményt eredményezett. Mégis, a Super karosszériáját is az Ionia szállította.
Soros nyolchengeres Fireball motor. A blokkon lévő megható piros tábla tájékoztatja, hogy „ez a motor hidraulikus szelepemelőkkel van felszerelve”
A névtábla kétséget kizáróan jelzi a karosszéria eredetét
1953-ban a Buick ünnepelte 50. évfordulóját. „Ajándékként” a Buick autók új V8 motort kaptak a soros motor helyett (a Special sorozat kivételével), valamint egy különösen tekintélyes nyitott karosszériás Skylark változatot. Ennek ellenére a kombik megtartották fa szerkezetüket. Csak a következő évben hagyták el ezt, végül teljesen fém „kombi” karosszériákat fogadtak el. Érdekes módon az Ionia Manufacturing 1964-ig folytatta ezeknek az új karosszériáknak a gyártását a Buick autókhoz.
A fakarosszériák nagyon gondos karbantartást igényelnek, különben kiszáradnak és elvesztik luxus megjelenésüket. Ez az autó szerencsés volt: mindhárom tulajdonosa a legközelebb figyelemmel vette körül, és sikerült gyakorlatilag érintetlenül megőrizni.
Fotó: Sean Dugan, www.hymanltd.com
Ez egy fordítás. Az eredeti cikket itt olvashatja: Ионический Buick: Roadmaster Model 1952 года с деревянным кузовом в рассказе Андрея Хрисанфова
Közzététel július 23, 2025 • 5 perc olvasási idő
